Sorozatunkban elérkeztünk Fehér Istvánhoz, ahhoz az Emberhez, aki nélkül Görbe talán soha nem hódítja meg a világot
Laci pályafutása nem indult simán. Hol egy sportszer hiányzott, hol ő tűnt el hosszú hónapokra, de szerencsére a Mester pont ilyenkor került elő. Görbe 1942-ben, az első edzésen a dörzsöltebb srácoktól kapott kölcsön „leharcolt”, hatalmas kesztyűket, amik mögött szinte elveszett a feje, ám Fehér István már ekkor látta a lényeget:
„Vékony gyerek volt, de a szeme úgy égett, mint a parázs.”
Pedig a fiatalembernek akkoriban nem a bunyó miatt lángolt a tekintete:
„Mester, én nem verekedni akarok, csak sportolni”, mire Fehér megnyugtatta, hogy jó helyen jár: „Fiam, nálunk a sport és a verekedés néha ugyanaz.”
Majd jött a pofon, ami kitessékelte az önérzetes Lacit a szorítóból, aztán a háború, és a kesztyűt felváltotta a lakatos-, később a nehéz fizikai munka: vagonokat rakodott a pályaudvaron.
Végül egy nap jött a sors, egy sárga villamos képében, amelyen ott ült Fehér István, aki épp a BVSC ökölvívó szakosztályát szervezte újjá. Azonnal kiszúrta a tömegben a „parázsszemű” tanítványát és számonkérte a hosszú hiányzást:
– Te meg hol kóborolsz, Görbe? Azt hiszed, a vagonrakodásból lesz az olimpiai arany?
– Cipőm sincs, mester! – szabadkozott Laci.
– Cipőt adok, csak te gyere! (idézet Kő András: Papp Laci önéletrajzi regényéből)
És Laci ment… Akkor még nem tudta, hogy a trénertől kapott lábbeliben indul el egy olimpiai aranyakkal kikövezett úton, amelyből az elsőt, az emberként is jelesre vizsgázó Fehér István „szárnyai alatt”, a BVSC színeiben nyeri meg
