65. születésnapját ünnepli Tarnoczy István. Sok boldogságot és jó egészséget Pista!
– Az ökölvívással már hatvan éves a kapcsolatom. A kezdetekben nem voltam oda a sportágért, sőt ki sem állhattam, mert 1957/58-ban kötelező volt elkísérnem az édesapámat a CSB meccsekre. Nekem pedig gyerekként akkoriban inkább a játékhoz lett volna kedvem, nem pedig a bunyó követéséhez. 1964-ben viszont már bekerültem az ökölvívók közé, közelről ismertem meg a világukat. A Spartacusban kezdtem bokszolni Óbudán a Kórház utcai iskolában. Később a Spartacus egyesült az Erdért-Medosszal, ott folytattam.
– Hogy hogy rászántad magad a bokszra, tekintve, hogy korábban nem volt a szíved csücske?
– Hetedik osztályos koromban találkoztunk egy nagy darab fiúval az iskolában. Arról volt híres, hogy mindenkit nagyon ügyesen vágott gyomorszájon. Apám Matura Miska bácsinál birkózott és ő tanított egy-két remek fogást nekem. A következő évben olyan sikerrel vágtam vissza a srácnak, hogy ki is vágtak az iskolából, mert apám tanította kiemelés után úgy vágódott el, hogy megrepedt a fiú feje. Már 1968-ban véget is ért a versenyzői pályám és csak hat év szünet után kezdtem meg az edzősködést a BKV Előrében. Énekes Árpi bácsinál vizsgáztam, mint edző.
– Innen már egyenes út vezetett a bíráskodáshoz?
– 1976-ban újabb fordulat következett, mert egy újsághirdetésből értesültem róla, hogy bíró tanfolyam indul és azóta is ebben a világban élek és dolgozom, egy két kisebb megszakítással. Afrikába szólított a munkám és akkor például fel kellett függesztenem a bíráskodást. Ettől függetlenül gyakorlatilag végig bíráskodtam az egész életemet.
– A bírók ritkán kapnak nyíltszínű tapsokat, kevés elismerésben részesülnek, a nézők mindig megtalálják őket. Mindezek ellenére is mi fogott meg és tartott itt ennyi ideig ebben a bírói közegben?
– Ha jól emlékszem, akkor egy svéd-finn meccsen bíráskodtam egy tamperei tornán, s olyan dolog történt, ami minden képzeletet felül múlt. Gyakorlatilag a felek pankrációnak fogták fel a meccset és egy szabályos pillanatuk sem volt, hamar a földre is vitték egymást. Szabály szerint mindkettőt le kellett volna léptetni. Oda mentem az egyikhez és mivel más nem jutott az eszembe, mutattam neki, hogy lecsavarom az orrát, ha megfeledkezik a szabályokról. Hatalmas derültség a nézőtérről. Felbátorodtam és a másiknak még teátrálisabban mutattam, hogy az ő orrát is lecsavarom, ha tovább helytelenkedik. Néztem a zsűrit, ők is mosolyogtak és így mehetett tovább a meccs. Gondolom nem emiatt az eset miatt, de a banketton megkaptam a legjobb bírónak kiírt elismerést. Habarovszkban én kaptam a Kristály kesztyű díjat és utána még évekig küldték a repülőjegyeket, hogy újra és újra menjek és bíráskodjak.
– Hogyan tovább?
– Bíróküldő vagyok továbbra is. Emellett kénytelen vagyok működni is, mert nagyon beszűkült a bírói kar. Az Eb után találkozni fogok Erdei Zsolttal, akinek több javaslatomat is elő szeretném vezetni. Rengeteg emberi azt hiszi, hogy még mindig 100 fős a bírói listánk. Bár így lenne, de mivel már évek óta nem frissítették a listát, jobb tudni, hogy negyvennél nem vagyunk többen. Siralmasan alacsony szám, főleg ha visszagondolok arra, hogy amikor én kezdtem, akkor 360 bírónk volt. Még a 70 év körüli bírókat is be kell vetni, mert különben nem tudnánk a bíróküldést megoldani. A javaslatom az, hogy a szövetség indítson országos bírótanfolyamot és kötelezze az egyesületeket, hogy klubokként legalább egy fővel álljanak rendelkezésre. A másik javaslatom a bírói díjak emelésére vonatkozik majd, hisz ma nevetségesen alacsony pénzért végezzük a munkát sokszor több napon keresztül.
– Mivel sikerül kikapcsolódni a sok teendő mellett?
– A pecázó szenvedélyemet mindenki ismeri, de ami még ennél is jobban szórakoztat, az az olvasás. Gyerekkorom óta gyűjtöm a könyveket, amiket elolvasok, azokat el is teszem. Jelenleg több mint 7000 könyvből álló a gyűjteményem. (dd)
