Szántó Imre mesteredző, egykori szövetségi kapitány pótolhatatlan űrt hagy maga után. Nemcsak szakmai zsenialitása, hanem embersége, utánozhatatlan stílusa, egyedi és szarkasztikus humora, illetve meleg szíve miatt is örökre a sportág ikonja marad.
Ajtai Péter legendás ökölvívóbírónk mély megrendüléssel, hatalmas tisztelettel és derűvel emlékezett vissza a közösen átélt évtizedekre, felidézve egy olyan embert, akinek az edzői és pedagógiai pályafutása utánozhatatlan, aki a végletekig hű volt önmagához, és minden rezdülésével a tanítványaira figyelt. Látszik rajta, hogy enyhén fogalmaz, amikor azt mondja, Öcsi bácsi „közel sem volt bíróbarát”, de az elismert nemzetközi bíró ezzel is megbarátkozott az évtizedek során. Ahogy mosolyogva állította: „Mert ez is jól állt neki!”
A korrekt és szókimondó hangadó
Ajtai Péter felidézte, hogy az ökölvívók közössége úgy funkcionál, mint egy valódi, nagy és összetartó család, amelynek Öcsi bácsi volt a legmeghatározóbb, legőszintébb karaktere.
„Ennek a családnak volt korrekt és szókimondó hangadója. Nem rejtette véka alá a pozitív és a negatív véleményét sem. Ha valakit nem hordott le, az már dicséretnek számított.”
Trénerként igazi „tyúkanyóként” viselkedett mindenkivel, de azért azt sem tagadta, hogy Kovács Kokó István volt az, akinél nem spórolt a szeretettel, atyai gondoskodással sem. Ha kellett, a legapróbb részletekre, szertartásszerű szokásokra is odafigyelt a tanítványai érdekében. Ha a meccs előtt egy csésze presszókávé jelentette a tökéletes hangolódást, Szántó Imre abban is partner volt, mert a versenyzője iránti maximális fókusz és féltés minden mást felülírt.
Harcban a bírókkal: „No coach, no box”
Öcsi bácsinak megvolt a maga markáns, csípős véleménye a mérkőzésvezetőkről, ezt azonban olyan zseniálisan tálalta, hogy még a bírók sem haragudtak meg érte.
„Elég sajátságos véleménnyel volt a bírótársadalomról, egyáltalán nem pozitív, de ez is jól állt neki, mert úgy tudta előadni, a maga nyitott stílusában, hogy nem tudtunk haragudni rá.
’Ki megy el bírónak, milyen ember, aki bírónak megy?’ – kérdezte, és én mosolyogtam ezen is.”
Ez a megalkuvást nem tűrő stílus szülte az egyik legviccesebb történetet, amelyen Ajtai Péter is hahotázva nevetett. Kentuckyban, az Egyesült Államok elleni válogatott meccsen, a Mester szokás szerint hangosan, bekiabálva irányította a tanítványát, amit a szorítóban álló amerikai mérkőzésvezető végül megelégelt.
„Stoppot vezényelt, és mutatta, hogy fogja be a száját, mert nincs tovább, elküldi. Öcsi bá felnézett és a szenátori hangján azt mondta: ’No coach, no box!’ ”
Most, hogy az égi szorító sarka felé vette az irányt, Ajtai Péter megrendülve összegzi a zseniális szakembert:
„Isten nyugosztalja! Pótolhatatlan. Utánozhatatlan. Kimeríthetetlen. Ami utána maradt, az örökérvényű.”
Nyugodjék békében, Öcsi bácsi – az öröksége és „szenátor hangja” mindannyiunkban tovább él!
Fotó: Ajtai Péter
