Van, aki szerint az ökölvívás a nyers erőről szól, egykori magyar bajnokunk viszont úgy tartja, hogy kőkemény észjáték, és életre szóló közösség. Ungvári Zoltán, vagy ahogy mindenki ismeri, Zozó bácsi, 88 évesen is aktív részese a hazai bokszéletnek, és ugyanolyan rajongással beszél a sportágról, mint amikor 67 évvel ezelőtt felért a csúcsra. Az Újpesti Dózsa legendás versenyzőjével nosztalgiáztunk csordultig telt sportcsarnokokról, a szertáros kannás tejéről, a női drukkerekről, és a végén az is kiderült, hogy az egykori bajnok felbecsülhetetlen értékű ereklyék őrzőjeként is megállta a helyét.
Jó látni, hogy a nyíregyházi ob-ra is eljött.
Igen, nagyon fontos nekem, hogy a sportág kiemelt eseményein jelen legyek. Tavaly is ott voltam a szövetség 100 éves ünnepségén, márciusban a Papp László 100 éves jubileumán is, de a magyar bajnokságokat sem hagynám ki.
Van kedvence a mai fiatalok között?
Nincs. A jó meccseket szeretem, és mindenkit kedvelek, akinek kesztyű van a kezén.
Az ön bajnoki címe óta eltelt 67 év alatt hatalmasat változott a világ. Mi az, ami abból az időből legelőször az eszébe jut?
Annak idején egy kaposvári válogatott bokszoló, Fekete István „vitt le” a Dózsába, és ott ragadtam. Külön szertartásnak számított, hogy a szertáros Ignác bácsi hozott a közértből kannás tejet, és mindenki kapott egy bögrével. Soha nem felejtem el azt az örömet, amikor az „öregek”, a régi nagymenők, mint Sipőcz Jóska vagy Plachy Matyi azt mondták nekünk: „Öcsi, idd meg az én tejemet!” Ez elmondhatatlanul lelkesített engem és a többi fiatalt is.
Ha már lelkesedés, sokszor emlegeti a mestereit és a közösséget.
Csodálatos edzőim voltak. Adler Zsiga bácsinál kezdtem bokszolni az Újpesti Dózsában még 1950-ben, szóval nem ma volt. Ott is fejeztem be a pályafutásomat. Másfél évtizeden át egy fantasztikus társaság tagja lehettem. Ötször nyertünk csapatbajnokságot, én magam sajnos csak egyszer voltam egyéni magyar bajnok, de akkor is örömmel emlékszek vissza azokra az időkre. A mai napig nagyon sok régi baráttal találkozom a veterán közösségen keresztül, tartjuk a kapcsolatot. Mindenkit szeretettel fogadunk, várunk és beszélgetünk. Nagyon jó együtt lenni.
Úgy tűnik, egyszerűen nem tudnak, és nem is akarnak élni boksz nélkül.
Igen, pontosan így van. Ez a közösség összehozott minket és össze is tart, ameddig lehet, szeretnénk így élni.
Látja még maga előtt azt az ominózus bajnoki döntőt?
Hogyne. Nagyon sok hölgy szurkolóm volt, az ilyesmi azért emlékezetes és tudja hajtani az embert. (jóízűen nevet)
De azért ön miatt a lelátón nem tört ki bunyó a hölgyek között?
Nem, szerencsére az elmaradt! (jó nézni, ahogy ismét felnevet)
Térjünk vissza a ringen belüli élményekhez. Mi maradt meg leginkább abból az országos bajnokságból?
Jót bunyóztunk az MTK-s Marosi Andorral. Duci remek ellenfél volt. Összesen ötször kerültünk össze különböző versenyeken az évek során; három-kettő a javamra. Ilyen a sport. Voltam én második is, meg harmadik is, de igazából a csapatversenyeket szerettem.
Akkoriban más volt a hangulat az országoson?
A lelátók teljesen tele voltak, még a csilláron is lógtak az emberek! Tényleg teltház volt a Sportcsarnokban. A csapatbajnokságokról nem is beszélve, annak óriási volt a népszerűsége, de az volt a legjobb benne, hogy a fiatalok és az idősebb versenyzők mind nagyon jó kollektívát alkottak.
Ha ma egy szülő azzal fordulna önhöz, hogy bokszolni küldené a gyerekét, mit mondana neki, miért jó ez a sportág?
Azért, mert a hiedelmekkel ellentétben, ez egy észjáték. Természetesen elengedhetetlen hozzá a megfelelő fizikum megteremtése, de a ringben ésszel kell gondolkodni. Van, aki megy előre, mert olyan típusú versenyző. Van, aki meg vív, kinek mi a stílusa. Ez egy egyéni sport, mindent az egyénre kell leegyszerűsíteni, szabni, mert rengeteg függ a versenyző termetétől, alkatától és a mozgásától.
Ön melyik típusba tartozott?
Nekem vívó stílusom volt. Drága, aranyos Zsiga bácsitól ezt tanultam. Szép idők voltak!
Legendás Mester, kannás tej, hölgykoszorú a lelátón, egyenként is vonzó dolgok, de az ön generációja valamiért nagyon elkötelezett volt és kitartó. Miért?
Nekünk volt még egy vonzereje a sportnak, hogy külföldre lehetett utazni. Engem még a nyolcvanas években is az hajtott, hogy bekerüljek a csapatba, és akkor esetleg kijussak Keletre és Nyugatra. Hála Istennek, azért szép túráink voltak az Újpesttel: jártunk Angliában, Skóciában, Belgiumban és a válogatottal is több helyre eljutottam.
A napokban helyezték örök nyugalomra a legendás mesteredzőt, Szántó Imrét…
Isten nyugtassa. Ő egy nagyon aranyos, rendes fiú és rendes ember volt. Az édesapja, Csöpi bácsi a népszerűségét tekintve Adler Zsiga bácsival vetekedett. Ennek kapcsán az Öcsi is egy rendes sráccá cseperedett és kiváló szakember lett belőle. Nagyon jól bánt a fiúkkal, remek érzéke volt a neveléshez, és bizony jó pár aranyéremben, nagy sikerben benne volt a keze.
Mit üzenne a mostani ökölvívóknak?
Legyenek fegyelmezettek és szorgalmasak. Másképp nem megy.
Többször említette, hogy a sportkarrier után is megtalálta a helyét az életben. Fontos volt a család, de a civil munkáját is szerette. Ha ez utóbbit nézzük, mi van az első helyen?
Szerencsére ilyenből is sok van, de ha hirtelen egyet ki kell emelnem, akkor arra vagyok a legbüszkébb, hogy ott lehettem 1978. január 6-án egy jelentős eseményen, amelyen a magyar történelem jelképe végre hazatalált.
Komolyan mondja??? Tanúja volt annak, amikor Cyrus Vance amerikai külügyminiszter átadta – ahogy akkoriban emlegették – a „magyar népnek” a Szent Koronát?
Ha fogalmazhatok így, talán több is, mint tanú: a megérkezéstől egészen a Parlament kupolacsarnokáig én voltam a korona testőre…
