Szőke-Tasi Zoltán a hazai ökölvívás szerethető színfoltja, mondhatni underground hőse. Az ifitől a felnőttig – két kihagyással – immár 19. éve ad bele mindent az edzésekbe, hogy ott lehessen évente a magyar bajnokságon. Munka mellett, sérült vállal, a szabadságokat gyűjtögetve, mert a szívnek nem lehet megálljt parancsolni. Nagyinterjú a Kőbánya SC Boxing fehér hollójával az ökölvívás szeretetéről, a sportág valódi mélységéről, az életmentő pofonokról, a megbízható háttérbázis megbecsüléséről, és a nemes „kitolósdiról”, amit túl gyakran tévesztenek össze a puszta verekedéssel…
Az imént egy székesfehérvári edző azt mondta neked: a magyar bajnokságot nem a te kedvedért rendezik, mégis úgy mosolyogsz, mintha így lenne. Mi az, ami – a két igazolt hiányzást leszűmítva – immár tizenharamadszor is visszahozott a felnőtt ob-ra?
Igen, valóban nem sok ilyen őrült rohangál Nyíregyházán, aki 35 évesen, kicsit őszen is itt van, miközben már rég a sarokban kellene állnia edzőként. Az igazság az, hogy korosztályilag valóban közelebb vagyok a mesterekhez, de most még ez vonz jobban. Azért tudok vigyorogni befelé és kifelé is a ringből, mert ezt tiszta szeretetből csinálom. Nekem ebben már nincs jövőképem vagy karrierem, viszont ez volt az életem gyerekkorom óta. Mindig úgy alakítottam a tanulást és a munkát, hogy a boksz beleférjen. Amíg a testem engedi, itt a helyem.
Visszatérünk a kezdetekre, de érdekelne: van már egy szép magyar bajnoki csokrod. Melyikre emlékszel a legszívesebben?
Nehéz kérdés. Évekig az volt a keresztem – ez most olyan kifogásnak tűnhet, mint amikor valaki azt mondja, hogy a sérülése miatt nem játszik a Barcelonában –, hogy az egyenes kieséses rendszerben mindig az aktuális súlycsoport legmenőbb arcával sorsoltak össze az első napon. Nagyon készültem, majd az első meccsen kikaptam a későbbi aranyérmestől. Megvolt a magyarázat, de az eredményjelzőn az én oldalamon „nulla” állt. Mégis visszajöttem. Emiatt azokat a pillanatokat értékelem, amik lelkileg hoztak áttörést. Életem első felnőtt mezőnyben nyert meccse után félrevonultam és elsírtam magam. Vagy amikor 2013-ban, Győrben, a sokszoros magyar bajnokkal kerültem össze az első napon, sikerült elengedtem a görcsöt, gyerünk, nincs veszítenivalóm. Kikaptam, de akkora meccset bokszoltam, hogy vadidegen edzők jöttek oda hozzám gratulálni mondván: bárcsak mindenkinek ekkora szíve lenne, hogy egy vesztes meccsen is így megy előre. Ezekből táplálkozom a mai napig. A jubileumi, 100. Papp László ob-n a sokszoros bajnok Bernáth Pistitől kaptam ki, és ha minden igaz, én vagyok az egyetlen az országban, aki padlózás nélkül végigbokszolta vele mind a három menetet az utóbbi évek magyar bajnokságain.
Ha jól tudom, akkor idén jubilálsz. 20 év a ringben, nem kevés…
Igen, 2006-ban kezdtem lejárni a terembe, és 2007 tavaszán volt a Budapest bajnokság, ősszel pedig a magyar bajnokság, igaz, az még kadett korcsoportban. Sokan lecserélték már a kiskönyvüket az új logók vagy az IBA-átnevezés miatt, de nekem még mindig a legelső, világoszöld AIBA-s könyvem van meg, abban szerepel az összes mérkőzésem.
Mi sodort anno a boksz felé?
Talán nem is ez a kérdés, hanem az, hogy ki tartott ott?! Az egész úgy kezdődött, hogy gyerekként nagyon nehéz időszakon mentem keresztül: fiatalon meghalt az édesapám, én pedig már előtte sem olyan életmódot folytattam, amivel lehetett volna komolyan sportolni, de utána ez hatványozottan igaz lett, sajnos. Azt szoktam mondani, hogy ha akkor nem Svasznek Jenő bácsihoz kerülök a KSI-ben, talán már nem is élnék. Ő egy hihetetlen megtartó erő volt számomra. Elértem egy belső határvonalat, ahol tudtam, hogy lépnem kell, mert ennek nem lesz jó vége. Iskolát váltottam, elmentem a sportgimnáziumba – úgy, hogy mozogtam néha, de kórosan elhízottként nem neveztem volna magam sportolónak. Elsősorban Jenő bácsi személyisége fogott meg, valójában az emberi ragaszkodás tartott a sportban, nem az eredmények hajszolása. Kaptam a sorstól egy olyan pedagógust, aki nagyon ritka a küzdősportokban: emberként figyelt rám, lehetett rá számítani, és jó utat jelölt ki nekem. Tavaly Tatabányára is lejött miattam, pedig már nem is edzősködik. Mondhatni, nagyapám helyett nagyapám is. Ha ő nincs, én biztosan lemorzsolódom, viszont szerencsére 2007 legelején visszamentem hozzá. Megkérdezte, mennyire gondolom komolyan? Mondtam, hogy nagyon. Erre azt felelte: „Jó, meglátjuk. Reggelente tartok edzést a felnőtteknek, oda is jössz?” Mondtam, hogy persze. Így történt, hogy öt nap alatt hét edzésre jártam le. Jöttek az eredmények és jött a válogatottság is.
Hatalmas szíved van, nem is voltál tehetségtelen, akkor mégis miért nem ülünk most a profi meccseden vagy épp a megnyert döntő után beszélgetünk?
Nem szeretném erre fogni, viszont, amikor egész korán eljött a válogatottság és ifiből átkerültem volna a felnőttek közé, lett egy elég súlyos vállficamom. Azonnal műteni akartak, de végül Laszák László révén – aki többek között Berki Krisztián olimpiai aranyához is nagyban hozzájárult a sérülései kezelésével, és rengeteget foglalkozott velem akkoriban – eljutottam az ő egykori tanárához Dr. Horváth Mónikához, aki a Semmelweis Egyetem Fizioterápiai Tanszékének vezetője. Ők tették lehetővé, hogy szike nélkül oldódjon meg a problémám. Nyilván nem lett százszázalékos, a mai napig hiányzik a vállízületem egy darabja, ami miatt a karcsontom bármikor könnyen kimozdulhat. Ez azóta is nagyon meglátszik a bokszomon, de azzal most már kár foglalkoznom, mert, ha ez nincs, valóban teljesen más irányt vehetett volna a karrierem. De jött ez az arculcsapás a sorstól, s kiderült, hogy nem szabad mindent egy lapra feltenni. Kell egy második dolog is arra az esetre, ha a test feladja. A civil élet lett az elsődleges és így jött az életembe a továbbtanulás, a média.
Sokan a magyar bajnokik üde színfoltjaként emlegetnek, akit biztosan hiányolnának, ha egyszer nem lenne itt. Az tiszta, hogy az eredmény másodlagos, mi hajt mégis legbelül?
Egyszer beszélgettem az egyetemi tanárommal az „átkeretezés” fogalmáról – arról, hogyan helyezi az ember új keretbe a megéléseit. Könnyen lehet, hogy nálam is erről van szó. Három napnál tovább nem bírom ki edzés nélkül. Az évek múlásával az ökölvívás kicsit visszaszorult, viszont talán épp ez a kulcs. Ha a heti 4-5 edzésem mindegyike bokszedzés lenne, már biztosan meguntam volna a pofonokat. De van, hogy kihagyok pár hetet, olyankor csak erőnléti edzést végzek, súlyzózom, futok, úszom. Amikor pedig tudom, hogy közeledik a verseny, összeszedem magam, és beleteszem azt a szakmai munkát, amit kell. Húsz év rutinnal a hátam mögött túl sokat fejlődni, vagy túl sokat romlani sem fogok már.
Jelenlegi edződön, Mikó Lászlón látszik, hogy mindenben támogat.
Nemrég számoltuk ki, hogy Laci pontosan akkor kezdett el edzősködni, amikor én bokszolni. Ráadásul ő is a nevelőedzőm, Jenő bácsi tanítványa volt versenyzőként és edzőként is. Amikor Jenő bácsi visszavonult, én kifejezetten azt az iskolát és szakmai szellemiséget kerestem, amit ő képviselt. Emberileg persze más karakterek, viszont szakmailag hatalmas az átfedés köztük, ezért tudunk Lacival nagyon jól együtt dolgozni.
Mivel tud motiválni?
Hogy végre higgyem el! Ne vedd öndicséretnek, viszont a legtöbb velem valaha dolgozó vagy engem ismerő ember azt mondja, hogy a szakmai és technikai tudásom alapján, messze arra lennék hivatott, hogy évről évre döntőzzek. És az, hogy ez még nem sikerült, most minden mást félretéve, elsősorban pszichés kérdés…
Jól értem, hogy a legnagyobb ellenfeled te magad vagy?
Lehet, furcsán hangzik, viszont tény, ugyanabba a ringbe megyek be, ahová egy olimpiai pontszerző, akinek minden napja kizárólag a boksz körül forog, miközben én minden más munka és kötelezettség mellett tudok csak időt szánni a felkészülésre. A sport, mint eszme túlzott tisztelete mondatja azt velem: „az nem lehet, hogy én így a döntőben legyek”. Nyilván beleteszem, amit tudok, néha erőn felül is, de ott van a fejemben a realitás: ha lett volna itt tizenhat komoly, főállású versenyző, akkor nem hiszem, hogy egy 35 éves, „nyugdíjas félben lévő” valaki, aki munka mellett csinálgatja ezt, felállhatna a dobogóra. Másrészt valószínűleg ezért is indulok el újra és újra. Mert ha otthon ránéztem volna az ágrajzra, és úgy döntök, hogy nem jövök el, a fejemet vertem volna a falba, mert itt a helyem. Ez az, ami a szereteten kívül visszahoz: ha van rá reális esély, miért ne hozzam el azt az érmet? Az edzőm leginkább azt mondja, hogy higgyem el végre, mert bőven meg kellene lennie a döntőnek. Ilyenkor nagyon bosszantó, amikor mégsem jön össze, mint most Nyíregyházán is. Borzasztó, mert utána lejövök a szorítóból, és mindenki ugyanezt csatolja vissza. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék magyar bajnok lenni, ha a szabályok, az egészségem és a hátralévő öt évem ezt még megengedné.
Azért a visszacsatolóktól a fricskák sem maradnak el, például, hogy miért nem mész haza, vagy állsz a sarokban…
Évek óta ezt hallgatom (nevet). Persze, egyrészt szívatásból, Erdei Zsoltitól vagy Bedák Palitól mindig megkapom. Húsz éve ott vagyok a vérkeringésben, ismerjük egymást, és mindig megkérdezik: „Te még mindig nem edzőként vagy itt? Mit csinálsz még mindig a ringben? Menjél már nyugdíjba!” Az edzői papírom megvan, ott lapul a fiókban évek óta. Még Jenő bácsi mondta nekem anno: „Zolikám, legyen neked is egy papírod, nehogy már pont neked ne legyen!” Úgyhogy megcsináltam, de hogy fogom-e használni, mikor és milyen szinten, azt még magam sem tudom.
Az éremre azt mondtad, miért ne? Erre miért nem?
Ez azért más kérdés. Az edzőkollégák és a saját edzőm is csábítgat már, hogy kezdjek el párhuzamosan edzősködni, viszont amíg versenyzőként nem minden gondolatom a jobb és jobb eredmények körül forog, addig nem biztos, hogy hiteles tudnék lenni. Hogy mondhatnám egy versenyzőnek, hogy „ne az eredményért csináld”, amikor egy sportoló alapvetően az eredményért küzd?
Valami kettősséget érzek. Néha felsejlik a hobbisportoló, aztán kőkeményen végigcsinálod a felkészüléseket, alázattal befektetsz energiát, időt, erőt, és itt vagy a magyar ökölvívás legnagyobb hazai versenyén.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, hobbista vagyok. Dolgozom, nem ebből élek, mégis szívatom magam a diétával és a gyógytornával, hogy egyben tartsam a vállam és felkészüljek. Ez keretet ad az életemnek. A sport egy olyan életforma, ami sokkal fontosabb, mint az aktuális eredmény. Pláne ebben a sportágban: ha valakinek nem lesznek Las Vegas-ban teltházas gálái, akkor nem fog ebből olyan vagyont felhalmozni, amivel megoldja az életét. Viszont kap egy olyan hozzáállást, amit az élet minden más területén hasznosíthat. Gondoljunk csak az egykori montreali olimpiai ötödikünkre, Kampi bácsira (Nagy József). Mesélte, hogy amikor abbahagyta, 30 kilót hízott, de aztán azt mondta, mindennek van határa. Visszatért a terembe, fél év alatt leadta azt a harmincat, és azóta is rendszeresen mozog, pedig már 70 felett jár.
A negyedik-ötödik szövetségi elnököt „fogyasztod” már el versenyzőként. Sokféle utat láttál már…
Nagyon különböző vezetéseket és irányokat. A legnagyobb fájdalmam az, hogy eddig a sportág mélységét és a megbízható alapbázisát nem becsülték meg eléggé. Gyakran emlegetem Gary Speedet, a Bolton Wanderers egykori walesi labdarúgóját. Az ember negyvenéves koráig játszott középszerű csapatokban, és állandóan ott volt a pályán. Nem volt világsztár, viszont megbecsülték, mert megbízható volt, lehetett rá számítani. A magyar ökölvívásban nem nagyon tudok ilyen példát mutatni. Van még pár ilyen őrült, mint én, de ők is 4-5 évvel fiatalabbak nálam, akik mindig ott vannak, akikre lehet számítani. Ahogy Madár (Erdei Zsolt) szokta mondani nekem: „Lehet, hogy éppen nem nyersz, Zoli, de téged megverni sem lehet.” Nem lógok ki lefelé, egy stabil szintet hozok, sőt, a dobogóra is odaérek olykor, de én akkor sem számítok értéknek. Ha elmegyünk abba az irányba, hogy súlycsoportonként már csak három ember indul el a magyar bajnokságon, akkor mitől lesz ez a sportág kompetitív? Értem a gazdasági racionalitást, hogy arra költünk, akiben benne van a nemzetközi eredmény, csakhogy a tömegbázis és a versenyhelyzet húzza magával a tehetségeket is. Jó lenne megélni ezt a szemléletváltást.
Legendás versenyzők mesélték, hogy régen a csilláron is lógtak az emberek egy magyar bajnokin. Valami megváltozott…
Az biztos, hogy ezen dolgozni kell. Nagyobb bázis és élvezhetőbb ökölvívás, ezen indulnék el. Amikor én kezdtem, még lehetett „szépen” bokszolni. Mostanra elment a tiszta fizikalitás és az erő irányába, persze ezt halljuk a fociban és mindenhol, viszont nálunk ez szerintem kontraproduktív. Nem túl vonzó dolog az, ha az ökölvívás csak a rombolásról szól. Ha a pontozásban újra a technikát, a vívást értékelnék, kevésbé lenne birkózás és harc az egész. Visszatérne a sportág szépsége, és ez több hétköznapi embert hozna be a termekbe. Sokan azért nem mernek versenyezni, mert attól félnek, hogy kómában fekszenek másnap egy elnézett ütés után, hiszen ritkán, de sajnos ilyen is előfordul ebben a sportban, viszont az a néhány eset nyilván hatalmas publicitást kap. Ám, ha vívsz, akkor legfeljebb egy monoklival megúszod, megméretted magad, férfias, jó dolgot csináltál, ami valljuk be, rá is férne a mai társadalomra. Vannak próbálkozások, például a Sztárbox, csak a lényeg valamiért mégsem megy át a civil sportba. Kevés a puszta marketing, valódi PR kellene. Meg kellene mutatnunk, hogy a boksz tulajdonképpen észjáték, vannak intelligens versenyzők, kulturált edzéslehetőségek, és ez az egész nem az öldöklésről szól.
Ha már sztereotípiák, mit gondolsz a női ökölvívásról?
Valóban az az egyik legmakacsabb előítélet, hogy ez nem női sport. Valahol mélyen a legtöbb emberben benne van, és szerintem nem feltétlenül gonoszságból, hanem mert egyszerűen rossz nézni, ha egy nőnek monokli van a szeme alatt. Az igazság viszont az, hogy monokli ide vagy oda, sokszor jobb az ő meccseiket nézni, mert még benne van a tisztaság, a játékosság és az igazi „ököl-vívás”, amit sokszor hiányolok a srácoktól. Ráadásul ők még kipontozzák a másikat. A nevelőedzőm azt tartotta, hogy a nagykönyv szerinti ökölvívás valójában egy „nemes kitolósdi”. Érj oda, találd el valahol, oldd meg okosan. Nem az a lényeg, hogy lecsapd a fejét, hanem az, hogy vívj, és találj látványos, technikai fogásokat a másikon. Szerintem ezzel az iránnyal megint el lehetne érni, hogy a csillárról is lógjanak a nézők a magyar bajnokikon…
